7. Ifjabb Plinius írásai vulkánkitörésről és kísértetjárásról és az ember természetpusztítása

 Idősebb Plinius és lánytestvére, valamint lánytestvérének fia, Ifjabb Plinius Misenumban tartózkodtak a Vezúv 79-es kitörése idején. Ifjabb Plinius egy levélben mesélte el Tacitusnak az eseményeket. Először nagybátyja halálát így:

 „déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenséget. […] s amit a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta. […] Sietve igyekszik oda, ahonnan mások menekülnek, s a kormányt egyenesen a veszélybe irányítja, annyira félelem nélkül, hogy a szerencsétlenség minden mozzanatát, minden jelenetét, ahogy szemébe ötlik, lediktálja vagy maga jegyzi föl. […] Ahogy közeledtek, egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkövek meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok. […]

„Közben a Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; vakító fényüket még növelte az éjszaka sötétsége. Nagybátyám, hogy a rémületet enyhítse, azt erősítgette, hogy a földművesek riadt menekülésükben otthagyott tüzei és üresen hagyott villák égnek a síkságon. Ezután lefeküdt és mély álomba merült. […] Közben az udvart, amelyből szobája nyílott, annyira ellepte és feltöltötte a hamuval vegyes tajtékkő, hogy ha még tovább is a hálószobában marad, nem tud kijönni. Ezért felkeltették […] Közösen megbeszélik, hogy a házban maradjanak-e, vagy a szabadban járkáljanak; mert a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és mintha kimozdultak volna helyükből, ide-oda hajladoztak. A szabad ég alatt viszont a tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk, bár ezek könnyűek és likacsosak voltak. […] Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötözték; így védekeztek a kőeső ellen.

Máshol már felkelt a nap. […] Elhatározták, hogy kimennek a partra, és közelről nézik meg, lecsillapodott-e már valamennyire a tenger; de még mindig viharos és haragos volt. Ő egy leterített vitorlára heveredett, s újra meg újra hideg vizet kért és ivott. Mikor azután a lángok és a kéngőz […] miatt a többiek futásnak eredtek, ő is felkelt. Két szolgájára támaszkodva felállt, de nyomban összerogyott.”

Második levelében pedig azt mesélte el, hogy ő maga és édesanyja mit éltek át Misenumban:

„Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták. […] Nem is tudom, minek nevezzem: bátorságnak vagy oktalanságnak (hiszen tizennyolcadik évemben voltam): Odakértem Titus Livius könyvét, és mintha más gondom se volna, olvasom, sőt kivonatolom. […] Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, s mégis mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A körülöttünk lévő épületek […] nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság […] azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak. […] Azután láttuk, hogy a tenger visszahúzódik. […] A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok szaggatták meg, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak.

[…] Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert […] hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett […] rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. – Térjünk le oldalt – szóltam –, amíg látunk, hogyha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben. Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát.[…] Végül az a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. […] döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó.”

Szintén Ifjabb Plinius számol be egy teljesen más eseményről:
Egy athéni házban úgy tartották, hogy egy láncait csörgető szellem szokott kísérteni, így senki nem volt hajlandó ebben a házban élni. Athenodórosz, aki Augustus tanítómestere volt annak ifjú korában, úgy döntött, megveszi a házat. Beköltözött, elküldte szolgálóit, lámpát gyújtott és írni kezdett. Mikor elkezdődött a lánccsörgés, tudomást sem vett róla. Erre a szellem idegállapotba jött és közvetlenül Athenodórosz feje fölött kezdett csörömpölni. Athenodóroszt ez már zavarta, úgyhogy fogta magát és kizavarta a kísértetet. De falevelekkel megjelölte a távozó kísértet útját. Másnap, a város elöljáróival felásták a helyet, ahol a levél-út véget ért, s ott valóban találtak egy láncra vert csontvázat. A földi maradványokat illő módon eltemették, s ezután a kísértet nem tért vissza többé. (Misztikus történetek gyűjteménye; Reader's Digest)

 A legnagyobb problémákat a természetben már az első században is az emberiség okozta: A legfejlettebb régióban, ahol a legtöbb ember élt; a Földközi-tengeri környékén hamarosan teljesen eltűnt az őshonos növényzet, a babérlombú erdő. Ennek oka a házak, hajók és egyebek építése, valamint a megművelhető földek megszerzése volt. Ahol aztán elhagytak egy-egy földet, ott nem az őshonos babérlombú erdő telepedett vissza, hanem egy másodlagos növény-közösség; a macchia-bozót alakult ki, ami tüskés, szárazságtűrő növényfajokból áll.

babérlombú erdő

macchia-bozót

 Az európai oroszlán kihalt a század végére. Korábban az Ibériai-félszigettől a Kaukázusig előfordult. De a római cirkuszi „játékok”, a „sportvadászat” és a falvak és földek védelme eltüntette őket.

európai oroszlán

A század végére D-Amerikában leáldozott a mai Peru partvidékén  volt Paracas-kultúra napja. Nagyon keveset tudunk róluk is. Egy biztos; hogy kivételes szépségű, finom minőségű textíliáikat nagyon nagy becsben tartották. Ezek gyapotból készültek. Az uralkodók nagy mennyiséget felhalmoztak ezekből, melyeket halálukkor velük temettek, diplomáciai és katonai egyességeket kötöttek segítségükkel, sőt isteneiknek is feláldozták őket. 
Szokás volt még náluk a koponyadeformálás, valamint a koponya-lékelés, mint gyógykezelési módszer.
Öntözési technikájuknak köszönhetően ügyesen megéltek a sivatagos területen. Használták trágyaként a guanót.
Kereskedtek az Andok-beli népekkel: gyapjúért és növényi színezőanyagokért cserébe gyapotot, sót és tengeri halakat vittek.
A paracasiak fennmaradt koponyái nagyobbak az átlagos emberi koponyáknál. A DNS-vizsgálatok is kimutattak eltéréseket. A térség indián népeihez képest magasabbak is voltak (180 cm is), hajuk színe pedig vörösesbarna volt (a kontinens többi népéé mind fekete). [https://azenperum.wordpress.com/tag/paracas-kultura/]

Az első század során megjelent D-Amerikában a mocsika kultúra is a mai É-Peru területén. Ők öntözéses földművelésből éltek, fejlett volt a fazekasságuk és ötvösművészetük, városállamukat pedig katonák és papok vezették. A folyóvölgyek oázisaiban éltek.